A köd bezárul mögötte

Utolsó délutánján Polly még egyszer magasra emelkedett a part fölött, a teateraszok, a két tavas kráter, és a csendes erdő fölött, ahol a priolo még mindig mélyen a babérfák közül énekel. Onnan fentről a sziget pontosan úgy nézett ki, amilyen: régi vulkánok hosszú lánca, még mindig gyengén meleg, még mindig lassan hűlve a zöld felé.

Halászhajók tértek vissza lent a kikötőbe, kicsi fehér alakok, amelyek vékony nyomvonalakat húztak a sötétedő tengeren, és a fények egymás után gyulladtak ki a parti út mentén. A fafüst illata valahonnan a part közeléből szállt fel, keveredve az utolsó sós levegővel.

Egy köd padja hömpölygött be az óceánról, ahogy az egész héten tette, először a kráter fölött siklott, majd a teaföldek fölött, majd magán a kikötőn, elrejtve az egész szigetet a szeme elől alatta. Polly már látta korábban, ahogy ezt csinálja, türelmesen és sietség nélkül, mintha a sziget inkább lassan tűnne el, mint egyszerre teljesen.

Megfordult a nyílt víz fölött, miközben az utolsó fény még kitartott a horizonton, maga mögött hagyva egy szigetet, amely még mindig a föld alatt főzte vacsoráját, még mindig gondosan termesztette teáját, levélről levélre, és amely még mindig, valahol mélyen egy régi erdőben, biztonságban tartott egy kicsi szürke madarat.