A madár, amelyet kétszer hittek elveszettnek

Mélyen a sziget keleti részén Polly követte a fák vonalát felfelé, egy erdőbe, amely egészen más volt, mint bármi a parton, régi, összegabalyodott babérfák, mohával borítva, olyan sűrű lombkoronával, hogy alig ért fény a talajra. Ez a hűvös, nedves erdő a Pico da Vara körül az utolsó menedéke egy kicsi, szürke és rózsaszín madárnak, amely sehol máshol nem létezik a bolygón, a priolónak, és Polly azért repült ide, hogy megnézze, talál-e egyet.

A madár kétszer is majdnem eltűnt. A megfigyelések teljesen megszűntek ezerkilencszázharminckettőben, és több mint harminc évig a legtöbben úgy gondolták, örökre eltűnt, amíg ezerkilencszázhatvanhétben újra fel nem fedeztek egy kis populációt, éppen egy ilyen erdőben rejtőzve. Még ezután is a mezőgazdaság és a gyorsan növekvő idegen fák tovább zsugorították az otthonát, amíg száznál kevesebb költőpár maradt, ami a legtöbb becslés szerint Európa második legritkább énekesmadarává teszi.

A priolót türelmes, feltűnés nélküli munka mentette meg. Önkéntesek és tudósok évtizedeket töltöttek azzal, hogy eltávolítsák az idegen fákat, és újra elültessék a lassan növő őshonos babért, amelytől a madár valóban függ táplálékért és menedékért. Polly figyelte, ahogy kettő közülük felszáll egy alacsony ágról, a rózsaszín mell lágy villanása a sötétzöld előtt, rövid, mély hangokkal kiáltozva egymásnak, mielőtt ismét eltűntek a lombkoronában.

Sokáig várt a csendben, remélve, hogy még egyszer láthatja őket, de az erdő ismét bezárult a madarak fölött, olyan teljesen, mintha sosem lettek volna ott. Polly úgy érezte, ez igazságos csere: egy kis csend, cserébe egy fajért, amely még mindig kitart.