Európa utolsó két kertje

Egy zöld lejtőn az északi part fölött nyírt teacserjék sorai ereszkedtek hosszú, rendezett csíkokban a tenger felé, szinte olyan pontosan, mintha vonalzóval húzták volna őket. Polly egy alacsony kőfalra szállt le az ültetvény szélén, és ránézett Európa egyetlen két megmaradt helyének egyikére, ahol még mindig kereskedelmi célból termesztenek teát, és az egyetlenre, amely látogatók előtt nyitva áll.

Az ültetvény ezernyolcszáznyolcvanháromban indult, miután egy betegség elpusztította a narancsfákat, amelyek korábban a sziget fő exportcikkét jelentették. Valami mást keresve, amit a vulkanikus talaj elbírt, egy helyi termesztő teacserjéket hozott be, angol gépekkel együtt a feldolgozásukhoz, és mindkettő azóta is szinte folyamatosan használatban van, ami ezt a gazdaságot messze Európa legrégebbi működő teaültetvényévé teszi.

Az alacsony gyárépület belsejében a száz évnél idősebb vasgépek még mindig szinte pontosan úgy sodorják, válogatják és szárítják a leveleket, ahogy akkor is tették, amikor hajóval megérkeztek. A munkások még mindig kézzel szedik a legfiatalabb hajtásokat a teraszok mentén, mivel a gyengéd, felső levelek adják a legjobb teát, és itt nem használnak sem rovarirtót, sem gyomirtót, egy szabályt, amelyet a termesztők a legelejétől kezdve betartanak.

Polly végigsétált egy meleg teraszon, súrolva a fényes zöld levelek sorait, amelyek enyhén fűre és esőre emlékeztettek. Lejjebb a lejtőn öt termesztői nemzedék gondozta ezt a dombot pontosan úgy, ahogyan lennie kellett, gondos szüretről gondos szüretre.