A szék a tűz mellett

A panzió a kikötő fölött állt, ajtaja a védett oldalon, és ezeken a szigeteken erre az oldalra épül az ajtó. Egy North Ronaldsay-i juh vezette, azok közül a parti juhok közül való, amelyek a szigetvilág északi végén hínáron élnek. Polly az előszobában állt, és folyt róla az eső. "Van szabad szobájuk?"

Volt szoba. Szeptemberben rendszerint van. Polly azt mondta: "Szeretnék egy csendes szobát, kérem." A juh épp annyi szünetet tartott, hogy udvarias maradjon. A hátsó szobák az udvarra néznek, az elsők a vízre, és a szél mindkettőt megtalálja. Itt semmi sem csendes abban az értelemben, ahogy egy látogató gondolja. Amit a szigetek helyette adnak, az egy olyan állandó szél, hogy két éjszaka után már nem hallod.

"Segítene nekem a csomagommal, kérem?" A juh maga vitte fel a táskát, és a tűz melletti szék mellé tette, és ez a szék volt az oka, hogy Polly elhallgatott. A váza uszadékfából készült, mert itt egyetlen fa sem nő, és a régi házak minden deszkája az árral érkezett. A háttámlája zabszalmából volt, csigába tekerve és csuklyává varrva, amely előre hajlik a vállak fölé. Egy kirkwalli asztalos, David Kirkness, a tizenkilencedik század közepén szabványos formává tette ezt a tanyai szokást.

"Hány órakor kell kijelentkezni?", kérdezte Polly, mert itt a komp dönt el mindent. Aztán leült a székbe. A szalmacsuklya elvágta az ajtó felől jövő huzatot, a tűz csinálta tovább, amit a tüzek csinálnak, és a hajó óta először hallotta a saját lélegzetét.