Víz, amely megkeményedett

Lent Barahonában a nyers kő kis műhelyekbe érkezik, amelyek nedves portól illatoznak. Egy fűrész felnyitja a darabot. A penge alatt lehullik a szürke külső, és ott van: kék, sávokban és kavargásokban, apró fehér szigetekkel benne, mint egy nagyon magasból készült fénykép a tengerről.

A követ pektolitnak hívják, és a sima szürke és fehér pektolit rengeteg országban előfordul. A kék pektolit csak itt található, sehol máshol. Ez a larimár egész története egyetlen mondatban. Az emberek ötven éve keresnek egy második lelőhelyet, és sosem találtak egyet sem a bolygón sehol.

A színt rendszerint a réznek tulajdonítják, amely ott csúszik be a kristályba, ahol a kalciumnak kellene lennie, bár a legújabb laboratóriumi munka szerint a mangánnak is szerepe van benne. Ami biztos, az az, hogyan került oda a kék. Ez ősi vulkanikus kőzet, és jóval azután, hogy a láva kihűlt, forró víz utat tört magának a benne rekedt gázbuborékokon keresztül, és lassan, a falaktól befelé haladva töltötte fel őket. A kő, szó szerint, víz, amely megkeményedett.

A műhely minden darabot kerekre és domborúra csiszol, majd addig polírozza, amíg úgy nem ragyog, mint az üveg. Minél sötétebb és mélyebb a kék, annál többet ér, és a legjobbját a bányászok és kereskedők vulkanikus kéknek hívják. Polly figyeli, ahogy egy tálca megtelik, kőről kőre. Nincs két egyforma közöttük. Egyik sem lesz többé párja sehol a Földön.