Az út, ahol elfogy a hely

Polly északról érkezik, bal keze felől a hegyek, jobb keze felől a tenger, és kettejük között alig marad hely. Ez a Dominikai Köztársaság délnyugati sarka, a sziget azon része, amelyet a legtöbb látogató sosem lát. A nagy szállodák mind messze vannak, a másik parton. Itt a Sierra de Bahoruco egyetlen hosszú, zöld vállként ereszkedik le a vízig, és az útnak be kell préselődnie a résbe.

Polly ezen az úton követi dél felé Barahona városától kezdve. Az út megkerüli a hegyfokokat, emelkedik, ereszkedik, és néhány kilométerenként egy folyó érkezik le a hegyekből, és egyenesen átvágja az utat a tenger felé menet. Ezeknek a folyóknak a vize hideg. Sietve érkezik le a felhőerdőből. Ahol találkozik a Karib-tengerrel, ott egy medence keletkezik, amelynek alja hűvös, teteje meleg, és az ember egyszerre érzi mindkettőt.

Az itteni strandok nem olyanok, amilyennek az ember a Karib-térségben számítana rájuk. Alig van homok. Ehelyett a partot kavicsok alkotják, szürkék, fehérek és rozsdabarnák, simára koptatva és hosszú padokba rendezve, amelyeket a hullámok tapsszerű zajjal zörgetnek meg és húznak vissza.

Polly leszáll egy folyótorkolat partján, és végigsétál rajta, egyik lábával kavicsokat forgatva fel. Aztán megáll. Az egyik kavics kék. Nem festett, nem üveg. Végig kék, halvány és fátyolos, mint egy darabka sekély víz, amely valahogy megkeményedett.