Egy lyukakkal teli domb

A falu feletti domboldal már nem is igazán domboldal. Egy lyukakkal teli domb.

A lyukakat kézzel ássák, és egyenesen lefelé haladnak. Fentről nézve úgy néznek ki, mint egy szétszórt maroknyi sötét érme egy nagyjából egy négyzetkilométernyi zöld lejtőn, és az ott dolgozó emberek elmondása szerint körülbelül kétezer van belőlük. Minden lyuk körül van egy kis, csupasz vörös földből álló emelvény, egy kötél, egy kerék és egy vödör.

Itt mindent kézzel csinálnak, és ennek oka van. A larimár törékeny. A régi kőzet üregeiben és ereiben ül, és egy gép, vagy egy robbanótöltet, széttörné pontosan azt, amiért küldték. Ezért a bányászok csákányt, vasrudat és a saját karjukat használják. A kő a vödörben megy fel. Az emberek a kötélen mennek le. Az egész dombon az egyetlen motor néhány kis generátor, amelyek egy lámpát működtetnek, és levegőt nyomnak le egy csövön a mélybe, mivel egyes aknák állítólag több mint hatvan méter mélyre nyúlnak a hegybe.

Nehéz munka ez, és valóban veszélyes. Kétezerhuszonkettőben a bányát egy időre bezárták, miután három bányász életét vesztette, és csak új szabályokkal nyitották újra, amelyek meghatározzák, hogyan kell figyelni és megtámasztani az aknákat. Polly leszáll az egyik emelvény szélére, miközben egy vödör felér a sötétből, homokosan és csöpögve, és egy férfi a kupacra borítja, majd az ujjaival átválogatja.